Gyógyíthatatlan betegeknek csal mosolyt az arcára

Már nem először járok a hospice-osztályon. ­Szívszorító érzés ide belépni, hiszen az itt lévő betegek már nem mennek haza szeretteikhez, vagy ha mégis, csak ideiglenesen. A 26 esztendős, Bükkszenterzsébeten élő, ám Egerben dolgozó Molnár Andrással, a ­hospice-osztály egyetlen férfi ápolójával találkozom. A betegszobák végén, a konyhában beszélgetünk.

– Eredetileg az építőiparban szerettem volna elhelyezkedni, édesapámmal terveztük, hogy létrehozunk egy vállalkozást. Ő azonban elhunyt, s úgy döntöttem, betegeket fogok ápolni. Így a Kossuth középiskolában szereztem ­ápolói végzettséget – vág történetének közepébe. – Korábban még a neurológián dolgoztam, majd Offenburgba, az urológiára kerültem. Közben egy kis időt eltöltöttem már ugyanitt, a hospice-­részlegen, s lassan két éve már, hogy újra itt vagyok. Szeretem a munkámat. Jó érzéssel tölt el, hogy gyógyíthatatlan embereknek olykor mosolyt csalhatok az arcára, pedig ez érthető módon nagyon nehéz feladat. De mindennél többet jelent számomra, ha sikerül – hangsúlyozza.

Mint András mondja, az ő osztályukat tartja a legemberségesebbnek az összes ­kórházi terület közül. Folyamatosan azon munkálkodnak, hogy a szenvedő emberek ­gondolatait eltereljék. Az ápoló elárulja azt is: sok diák megfordul náluk segíteni, ők kezdetben félve kezdenek a munkának, ám a 90 százalékuk pozitív csalódással távozik.

– Huszonöt ágy van jelenleg a részlegen, ezenkívül pedig van még egy kegyeleti szoba. Ide a már éppen távozni készülő beteg kerül, hogy az utolsó óráiban a családtagjai el tudjanak búcsúzni tőle – hangsúlyozta.

S hogy milyen feladatai vannak még?

– Összetett feladatot végzek. Az ápolói munkán kívül helyettesítek: könyvelek, a kábító fájdalomcsillapítókat szerzem be, a higiéniai osztálynak intézek jelentéseket, kezelem a fecskendőket, a gyógyszereket, infúzió­kat, továbbá az elhunytakat is számontartom. Minden reggel mosdatom a betegeket, meglátogatom őket, beszélgetek velük, beadom nekik a gyógyszereiket. Sokat járok szobáról szobára, figyelem az igényeket – sorolja a feladatait.

– Volt olyan beteg, akit megsirattam, amikor elhunyt. Egy középkorú férfi volt, akivel nagyon sokat beszélgettem, jártam hozzá, hogy megnyugtassam. Idén tavasszal ment el… – váltja komolyra a szót. – Jobban hallgatnak rám egyébként a betegek, amikor zaklatottak, mint a kollégáimra. Valamiért meg tudom nyugtatni őket. Az az elvem, hogy bele kell menni velük a játékba. Azaz, ha elkalandoznak a gondolataik, hogy meg kell etetni a csirkét, mi lesz a kerttel, ki fogja megművelni, akkor én rendszerint elmondom nekik, hogy nyugodjanak meg, ezeket már elintézték, s minden rendben van. Ilyenkor megbékélnek – fejti ki.

András kiemeli, hogy a részleg nem elfekvő, sőt, ez a kifejezés nem is létezik. Ha egy beteg elutasítja például az ­infúziót, azt is tiszteletben kell tartania az ápolóknak. Ezen túl azonban tényleg mindent megtesznek azért, hogy elviselhetővé tegyék a betegek életének utolsó időszakát.

– Volt egy idős pár, a bácsi és a néni egyszerre került be hozzánk. Nálunk tartották meg az aranylakodalmukat. Először a mama ment el, egy hónappal később a férje is követte őt… – meséli a megható történetet.

András vicceket is mesél a betegeknek. Olykor ez olyan sikeres, hogy ő is hall a bentfekvőktől egy-kettőt. A fiatal férfi még énekel is nekik, méghozzá mulatósat. Ezzel szinte mindig sikere van, ha látni szeretne egy kis mosolyt. Néha a belső udvarra is kiviszi a pácienseket levegőzni, tornázni egy kicsit.